Egy furcsa, kísérteties vidék húzódik meg Erdély déli, délkeleti részén. Valamikor, egészen a múlt század kilencvenes éveinek az elejéig az erdélyi szászok lakták, ahhoz, hogy napjainkban már csak az erre a vidékre jellemző, sajátosan megépített házaik rendezett porhüvelyei, a váraik, az erődtemplomaik kriptái maradjanak? a lakók mind elköltöztek. A kizökkent idő azonban egyből új alakot öltött, ugyanis helyükre más népek, főleg románok és cigányok költöztek, az idő kontinuitása így nem szakadt meg, a veszteség pedig sikeresen elleplezett maradt. És mégis, ezen a tájon az utazó nem tud megszabadulni egy különös érzéstől, amit nagyon nehéz egy tapasztalatba befogni, mert mind a múzeum, mind a temető metaforái kevésnek bizonyulnak leírni, ami a szem előtt elsuhan, vagy éppen kibontakozik. Mert a változás mögött nem egyszerűen hódítás, rablás, elorozás húzódik meg, hanem egy történelmi csőd, aminek következtében egy nép élete olyas mértékben ellehetetlenedett, hogy nem maradt más, mint a továbbállás, az elköltözés, és ez totálisan, visszavonhatatlanul. 
 Európa testén közlekedve számos olyan térséggel, régióval találkozhatunk, ahol valamikor más népcsoportok laktak, de a történelmi kataklizmák áldozataiként elvándorlásra kényszerültek. A modern történelmünk ugyanúgy bővelkedik ezekben az eseményekben, mint az úgynevezett barbár korok, mindez azt az üzenetet erősíti ki, hogy az a szimbiotikusnak vélt egység, ami egy nép vagy népcsoport és egy hely között történelmileg megképződhet, mindig is veszélyeztetett volt és maradt. Európa bőre rendszertelenül és erőszakosan egymásra tetovált mintázatokat mutat, amire esetlenül próbálunk rávinni a rendteremtés céljából olyan égtájakat jelölő fogalmakat, mint a kelet, a közép, a nyugat. Az erdélyi szászok története ebben a lehetetlen kavalkádban is meglepő egyediséggel bír. Egy olyan népről van szó, amely saját, generikus kultúrájából kiszakadva egy távoli, idegen vidékre költözik, ott gyökeret ereszt, kiépít, ápol egy csak rá jellemző életformát, amely élesen különbözik a körülötte élő más népek életformájától, majd nyolcszáz év után odébbáll, felszívódik, eltűnik. Utána nem marad más csak építkezése, azok a falak, amelyeknek minden egyes léptéke azt mutatja, hogy időben tartósabb létezésre tervezték. Igen, az építők nem számoltak a véggel. A tartósság pedig most egyetlen, megfejtendő üzenetként sugárzik szét ezen a tájon, egy olyan korban, amely, ezzel az üzenettel ellentétben, a falak felszámolásában, a falak leépítésében, légiesítésében keresi válaszait.
 A falak felszámolásának kora nem most kezdődött el. Már régóta szűknek bizonyul minden fal által határolt térség, hely, állapot, minden fal a bezártságot, a börtönállapotot juttatja eszünkbe, amit le kell rombolni. Az ex-tázis állapotát éljük. Épületeink mintegy az anyagszerűség törvényei ellenében épülnek meg, felszabadítottuk a testet, megpróbáljuk eltüntetni az országhatárokat, a xerox és a digitalizálás hatalmának szolgáltatjuk ki könyveinket, festményeinket. Minden egyes fal, ami leomlik, legyen az térbeli, időbeli, politikai, szexuális, materiális, individuális, a fenyegető másik hatalmából vesz el  valamit, de ugyanakkor olyasvalamire szabadít fel, vagy rá, ami csábító, plasztikus, hideg űrként kiismerhetetlenül terjeszkedik. A falak anakronisztikussá váltak. De mégis, a jövő kiismerhetetlensége felől nézve meg lehet kérdezni: vajon nincs valami, amit még tanulni lehet belőlük?
 Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár (igen, Kolozsvár), Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – a hét legnagyobb erődített szász város. Én mégis egy sokkal kisebb település erődtemplomát választom, hogy utánaeredjek kérdésemnek, Prázsmár volt mezővárosáét, amely a Barcaság legszélén, Brassótól északkeletre található, mintegy a szászvidék legszélén, amelyen túl már a Székelyföld kezdődik. A restaurálásnak is köszönhetően, egy teljesen ép állapotban található erődtemplomról van szó, amely ezért múzeumként is működik. Mondjuk én szívesen látnám múzeumnak az egész vidéket. Még akkor is, ha mindig is  provokálva éreztem magam a múzeumok létezésében kifejeződő paradoxon által. Minden múzeum egyszerre konzerválja, megőrzi, de ugyanakkor meg is semmisíti a saját fennhatósága alá bevont időtartományokat. A paradoxon az, hogy ha bizonyos üzeneteket nem bíznánk az idő fölött uralkodó Múzeumra, azok menthetetlenül elvesznének, a megőrzés azonban azt jelenti, hogy a történelmi igazságokat tulajdonképpen kivonjuk a forgalomból, és csak a Történelem részeként érvényesítjük, megkülönböztetve saját magunktól, helyzetünktől. Ez a paradoxon minden posztmodern fordulat ellenére őrzi érvényességét, világcivilizációs távlattá szélesedve. Számos kultúrát muzealizáltunk már, csodáljuk, bálványozzuk tárgyi kultúrájukat, festményeiket, építészetüket, eléjük zarándokolunk, de nem éljük a hozzájuk tartozó életformákat, hiszen más épületekben, más „festmények” között találunk magunkra. Ez a differencia szüli azokat a jelentéseket, amelyeknek otthonosságunkat köszönhetjük az Idő gömbjébe záródva. A falak beszívják ezeket a jelentéseket, de ugyanakkor le is vetkőzik magukról, felvillanva vakító meztelenségüket. A falak ugyanis a kövek hatalmáról tudósítanak. A kő igazságát pedig nem lehet azon fogalmak közé zárni, amelyek mindennapi életünk fesztávját kijelölik. A kő túlmutat rajtunk. Ezért lesz a test az, amire rábízom magam, hogy újra felfedezze itt, Prázsmáron a falak üzenetét.
 Mit érez a test a falak között, a falak mellett, mit érez a falon?
 Először is hűvösséget, az előudvart a templomudvarral összekötő alagútban közlekedve. Ez a hűvösség vezet és fegyelmez tovább, belépve a belső udvar közepén található evangélikus templomba. Szép a templom – gondolom egyből, de érzem, ez az esztétikai ítélet csak elfedi a találkozás lehetőségét, ami felé a templom néhány különös sajátossága már elindított. A templomba belépve egyből szembeötlik fahálózatos mennyezete, de, ami ennél sokkal lényegesebb, megmutatkoznak a falak élei és találkozásai, amelyek az oldalakhoz képest nincsenek szokványosan lesimítva, lemeszelve, hanem felfedik belsejüket, saját anyagiságukat, mintegy saját magukból ugratván ki alkotóelemeiket, a megfaragott és összepászított durva köveket. A templom egyszerre mutatja fel testét és vázát, mint egy, a földtörténet mélyéről felbukkanó, kipreparált dinoszaurusz, amelynek csak félig sikerült visszanövesztenie a húsát, s ezért a csontok kitüremkedései még látszanak, vagy mintha az anyag az építmény ellen visszájáról indított volna támadást, és kipréselődne, kibuggyanna az illesztékeknél. A templom leginkább egy kőkerítéshez hasonlítható, amely formája révén  kiválik az anyagból, de összerakottsága még frissen őrzi eredetét. Egyszerre van itt, a jelenben, vezetve lépteimet, irányt adva tekintetemnek, de ugyanakkor az időtlenségben is, legalábbis az időnek abban a dimenziójában, amelyet a kövek konok tartóssága mér. 
 Ma üres a templom, a turisták távol maradtak. Ez az üresség mozgásra kényszerít, többször bejárom a templom terét, minden egyes körrel hozzáidomulva, többször elmegyek a szószék keskeny kőlépcsője előtt is, míg az utolsó be nem járt helyre akadva rálépek és felmegyek rajta. Egy új, imbolygó perspektíva nyílik felülről, lenézek a padok fölé, lüktet a távolság; vajon az Ige hogyan tud ebbe az áthatolhatatlan mélységbe aláhullni? De egyszer csak kifeszül a távlat, és mintha csak a szavak találnának rám, felkiáltok:
 Bűnös vagy!
 Egyből vissza kell hőkölnöm, mert alig hagyta el ajkaimat, a hangom új életre kelt. Egy új hangzás támadt fel, amely különös módon szavaimat érvényesítette. A falak mint hatalmas rezonátorok felerősítették hangomat, a hang metsző élessége, jeges teltsége, dörgedelmessége pedig egy új teret hozott létre. Isten vajon a visszhangban lakozik? Hahó! De itt túlzás lenne Istenre gondolni, talán elég valami hatalmasságra, amely a padok között ülő embereket engedelmességre kényszeríttette. A hit rendíthetetlen hangját verték vissza a falak, amely hang a bűnös anyag gnosztikus tudásával telítődött, talán innen az önkéntelen „bűnös vagy” felkiáltás, amely így magából az anyagból állt elő. A templom ezzel, mint egy kozmikus szupervezető, mint egy hitrezonátor, betöltötte funkcióját: a falak közé zárt világ ítéletre és törvényre talált.
 Az ítélet és a törvény házát azonban védeni kellett. Ezt szolgálta az a hármas védőfalrendszer, amelyet a templom köré vontak. A külső védőfal a várost vette körül, a másik kettő magát a templomot, de ezek közül teljes épségben ma már csak a belső vár áll. Ennek a falában alakították ki azt a 275 kamrát, amelyek ostrom idején menedéket nyújtottak a város lakóinak, békeidőben pedig terményeik tárolására szolgáltak. Talán ezért lehet beszélni a falra való totális ráutaltságról, hiszen a fal mindkét oldala kihasználásra került, kívül az ellenségtől védett, belül pedig a mindennapi élet támaszát képezte.
 A fal nem csupán magassága, vastagsága és önmagába forduló zártsága miatt válhatott a védekezés hatékony eszközévé. Mivel  a fal nemcsak védett, de védelemre is szorult, a fal felső részét olyas módon alakították ki, hogy a védőit a legoptimálisabb módon oltalmazhassa. A falat először is egy tetőszerkezet védi, felülről teljesen lezárva. Másrészt kifele mindössze két, sorozatban elhelyezett szűk nyílás mutat, a felsők, előre nézve, a lövőeszközök nyílásául szolgáltak, az alsók, lefele mutatva, magát a falat védték. A védők támadáskor tulajdonképpen beálltak a falba, onnan lőhették ki nyilaikat, süthették el fegyvereiket, s ha az ellenség  mégis áthatolt a lövedékek záporán és a fal alá érkezett, fejükre forró vizet, ürüléket önthettek. Ez mind világos, hiszen a védekezési stratégia része. Ami mégis körülírást kér, az az állapot, ami a falon fogadta a védelmezőket. A védők benne álltak az oltalmazó sötétben, a falba vágott két szem pedig a kilátás szervéül szolgált. Ami azonban onnan látszott, az maga volt a veszedelem. A fal védelmet nyújtott, de nyílásaiban a külső világ rettenete pulzált. A falból ugyanis csak a veszélyre lehetett rálátni, ezt a veszélyt pedig a fény hordozta, ami hidegen, élesen, a szemeket karistolva áramlott be a réseken. Ostromkor mindez hirtelen mozgásba lendült, a fény egyenletes áramlása irtózatos villódzássá váltott, a fényből előjövő erőket mindenáron meg kellett állítani. A győzelem pedig csak az eredeti helyzetet állította vissza; behátrálva a sötétség falába arra kellett várakozni, hogy a fény ellenséges hömpölygése megint mikor változik vissza rianássá.
 Talán ezért olyanok a szász települések utcái, mintha egy erődítmény falai lennének. A házak ugyanis nem az udvarok közepén találhatok, ahogy Erdély más tájain szokásos, hanem oldalaikat egymásnak támasztva egy egységes falat képeznek, amelyet csak a kapuk tagolnak. Ezek a kapuk is inkább várkapukhoz hasonlítanak, masszívak, a házfalak magasságáig érnek, s ezért elzárnak minden ki- és belátást. A házak nem a saját terület megképződésének központjaként funkcionálnak, hanem építőkockaként belesimulnak egy közös építménybe, ami mindenképpen a fal eszméjét másolja. A kő követ támaszt, a ház házat, az ember talán egy másik embert. 
Az a tapasztalat, ami a templomban és a belsővár falán fogadja a látogatót, tulajdonképpen itt ér körbe. Ebben a tapasztalatban egy olyan létezés körvonalai sejlenek fel, amelyik még kapcsolatot tartott az elemek irányadó voltával. A kövekből, a hangokból, a fényekből, a nyitott és zárt terekből megszövődő világ azonban már érthetetlenül áll előttünk, bizonyos részei egymásra mutatnak, a területet végigjáró makacs léptek még összeköthetnek néhány pontot, de rejtély marad, ahogy ez a világ a tér és az idő belsejéből, ahhoz szorosan tapadva előjött.
Ezt a szöveget például egy tömbház negyedik emeletén írom. Egy fotelben ülök, ölemben egy laptop, az internet révén pedig bármikor felléphetek az információs szupersztrádára. Hogyha megkérne valaki, határozzam meg a helyemet, mindenképpen bizonytalanná válnék. Elég belegondolnom a tömbház konstrukciója által áthidalt, alattam terpeszkedő űrbe, hogy tériszonyom keletkezzen, és a Net-valóság megragadhatatlansága is egyfajta szédület karjába lök. De talán azért tudom felfedni még a körülöttem építkező, kilövellő valóságnak az iszonyat pengeélén ellensúlyozó természetét, mert, ha nem is értem, még fogom a falak üzenetét. És tudom, ha az erdélyi szászok várait, erődtemplomait, házsorait, mint egy westernfilm megrajzolt díszletét, már csak a napszél zörgeti, akkor is egy darab kőre még szükségünk lesz.
Miért ne lehetne ez a kő egy darab Prázsmár erődtemplomából?